2012. január 27-én felavatták a Kiskunfélegyházáról elhurcolt és Auschwitzban meggyilkoltak emléktábláját. Ez a táblaavató lehetett volna tisztességes, lehetett volna emberi és lehetett volna korrekt, vagy akár emelkedett hangulatú, de sajnos egyik sem volt. Szánalmasan silány, kényszeredett és felháborítóan közönséges volt. Amolyan Fideszes.
Mint ismeretes, több mint egy évvel ezelőtt, „ismeretlen” tettesek téglával szétverték a mártíroknak 1989-ben állított emléktáblát. Tehát akkoriban történt ez a gyalázat, amikor a Fidesz mind országosan, mint Félegyházán egyre nyíltabban támogatta a Jobbikot és a hozzájuk hasonló an szélsőjobboldali nézeteket valló szervezeteket. A tábla szétverése után rendőrségi feljelentés történt, de az elkövető (elkövetők) büntetlenül maradtak.
Nos, ezután a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a Félegyházi Civil Kontroll és mások is több fórumon kérték, követelték a tábla visszaállítását és a bűnösök felelősségre vonását, de – sajnos azt kell mondjam – természetesen semmi sem történt. A Kiskun Televízióban én is többször szóvá tettem a tábla ügyét, ám a Fideszes városvezetés mélyen hallgatott. Még a máskor annyira népszerűséghajhász polgármester sem állt ki a nyilvánosság elé, a helyi lakájmédia pedig nem kérdezte meg, hogy mit terveznek tenni ebben az ügyben.
2011 decemberében újabb esemény történt, most a Szovjet Hősi Temetőt dúlták fel „ismeretlenek”. Feldöntötték a sírjeleket, és állat módjára meggyalázták az elesett katonák sírját. Természetesen megtettem a feljelentést a rendőrségen, ám a tettes ez idáig ismeretlen maradt és azt gyanítom, ez már így is marad. Kiskunfélegyházán valamiért nem derülnek ki a második világháború emlékhelyei ellen elkövetett rongálások.
Nos, térjünk vissza a január 27-ei táblaavatóra, amelyen megjelentek a helyi vezetők, a megyei „új elvtársak” és természetesen a nap fénypontjaként Kapus Krisztián polgármester is. Az eddig ez ügyben oly hallgatag, ám igencsak kameraérzékeny ember most beosztottjai által ide szervezte a sajtót, hogy tündökölhessen a „nagy táblaállító” szerepében. Biodíszletként jelen volt még a Consatantinum diákjainak egy csoportja és az új elit néhány tagja. Hangosítás persze nem volt, így a hátsó sorokban azt hiszem néhányan nem is tudták, hogy miért állnak ott.
Megkezdődött az – ahogy a szónok mondta -„ünnepség”. Nem ám megemlékezés, hanem ünnepség! Először azt hittem, hogy csak kínos tévedésről van szó, Szamosi Endre „lányos zavaráról”, de mint később kiderült, tényleg magukat ünnepelni jöttek az urak. De ne szaladjunk előre.
Szamosi felkérte Jankonszki Zoltánt „a Himnusz megkezdésére”. Halvány derű jelent meg az arcokon ennek a mondatnak a hatására, előre jelezve, hogy mi várható. Ezután elmondta, hogy ő a „házigazda”, majd hosszasan sorolta a vendégek neveit, gondosan ügyelve, hogy mindenkinek pontosan mondja a titulusát, hiszen mit szólnának, ha eltévesztené, hogy ki miféle „főember”. Nem fukarkodott a „kiemelt tisztelettel köszöntöm” szófordulattal, Kapus Krisztián nevének kiejtésekor még kissé meg is hajolt, hiszen őt „külön tisztelettel” köszöntötte. Nagyon megható volt, hogy így szereti a Vezért.
Ezután „a tábla előéletéről” (!) beszélt. Szamosi urat eddig sem a tiszta gondolatfűzéséért szerettük, de az előre leírt szöveg felolvasását azért nem tartottuk lehetetlennek, ám még ebben is csalatkoznunk kellett. „A tábla előéletéről csak röviden annyit szeretnék mondani, hogy a fenti tábla előélete az úgy kezdődött, hogy …” – indította beszédét a testnevelőből lett képviselő. Nem akarom idézni az összes értelmetlen mondatát, de néhányat kénytelen vagyok illusztrációként megmutatni: „A hajdani Kossuth Lajos Általános Iskola oldalán helyezkedett el ennek a táblának az elődje…” vagy: „…innen hurcoltak el gyerekeket, nőket, férfiakat…” Ez utóbbi mondat már nem csak fogalmazási bakugrás, hanem súlyos tárgyi tévedés is, ugyanis a volt Kossuth Iskola csak az áldozatok egyik állomása volt, őket ugyanis a gettóból hurcolták el, amely a jelenlegi Mártírok útja helyén és az azt övező területen volt. Az pedig egyenesen felháborító, hogy annyit sem volt képes megtenni Szamosi úr, hogy a tragédia időpontját megjegyzi, vagy legalább is pontosan olvassa fel, ugyanis június 14-ét mondott, miközben június 15-én történt a félegyházi zsidóság deportálása. Az eset annál is kínosabb volt, mert a feje fölötti táblán olvasható volt a dátum: 1944. június 15-e.
Szamosi úr utolsó mondatát szó szerint idézem: „A köszöntők előtt hallgassuk meg Nagy Enikő versét a… a szerencsétlen sorsú Radnóti Miklós versét, amelyet Nagy Enikő tolmácsolásában hallgatunk meg … ja, bocsánat, Magyar … bocsánat, Magyar Enikő…”
A vers után következett a Vezér fellépése, aki önnön fontosságának tudatával az arcán kezdte el beszédét imigyen: „ Tisztelettel köszöntök mindenkit! Konstisok hallanak- e ott az alvégen? – mondta nevetve (az esemény komolyságának megfelelően) – Gyertek közelebb, jó? Ritkán történik olyan, hogy az alpolgármester úrnak kellene beszédet tartani, mégis a dublőre lesz a polgármester úr.” (Tetszik érteni? Polgármester úrnak szólítja önmagát.) Ezután elmondta, hogy az alpolgármester beteg és ő „ugrott be a helyére”. Utána ismét köszöntötte mindazokat akiket már eddig is köszöntöttek, majd megkezdte beszédét.
A beszéd elég gyengécske volt, leginkább a vasúti díjszabásról volt benne szó, konkrétumokat nem tartalmazott, a félegyházi áldozatokról egy szó sem esett. Technikai kérdéssé minősítette le a tragédiát, amit nem rovok fel neki, hiszen akkor a jobboldal számára kínos kérdéseket is érintenie kellett volna. Például azt, hogy milyen szerepe volt a zsidóság elhurcolásában a csendőröknek, a nyilasoknak, a magyar politikai jobboldalnak, valamint a „fajvédő” mozgalomnak, továbbá a Vatikánnak.
Kapus Krisztián után Főző Péter kapott szót, aki eddig csendben állt az emléktábla mellett, akit eddig még bemutatni is elfelejtettek. Az általa viselt kipa mutatta csupán, hogy ő a zsidó közösség tagja. Beszéde csendes, halk, visszafogott volt. Úgy tudom, hogy Budapestről érkezett a táblaavatóra és az első pillanatban látszott, hogy többet tud a félegyházi zsidóság elhurcolásáról, mint az összes többi hozzászóló együtt. Ő ugyanis felkészült! Szamosival ellentétben pontos dátumot mondott, beszélt a vészkorszakról, az emlékezés kötelességéről, a történelem ismeretének fontosságáról és az ifjúság szerepéről és arról, hogy szeretettel kell lenni minden ember iránt. Mához szóló üzenete is volt: az államnak meg kell védenie polgárait, tartozzanak azok bármely csoporthoz, közösséghez.
Nos, ilyen sete-suta volt ez az emléktábla-avató. A Kapus-féle vezetés elsősorban önmagát ünnepelte, a félegyházi áldozatokról szó sem esett, a szörnyűségeket senki sem említette, a felelősség kérdését senki sem vetette fel, a neonáci eszmék terjedéséről és az állami politika szintjére emeléséről említés sem történt.
A városvezetés részéről sem egyetlen szál gyertyát, sem egy koszorút, de még csak egy szál virágot sem hozott senki. Ezt az emlékhelyet a Fidesz részéről az utóbbi tíz esztendőben senki sem koszorúzta meg egyetlen emléknapon sem. A MEASZ volt az egyetlen szervezet, amely minden esztendőben beszéddel és koszorúval emlékezett meg a félegyházi áldozatokről, és ez volt az a szervezet, amely a táblaavatóra sem szóban, sem írásban még csak meghívást sem kapott.
Most pedig álljon itt a valós történet rövid összefoglalása, amelyet a Kapus-féle városvezetés említésre sem méltatott.
1934-ben megalakult a Nyilaskeresztes Párt félegyházi tagozata.
1938-ban a Félegyházi Hírlap vezércikkben dicsőítette a félegyházi családból származó vitéz Endre Lászlót, Pest megye új alispánját, a zsidóellenességéről hírhedt „fajvédőt”.
1939-ben a Nyilaskeresztes Párt négy tagja bekerült a Képviselőtestületbe, ahonnan kizártak tizenöt zsidó képviselőt. Még ebben az évben összeírták a zsidók tulajdonában lévő földeket, hogy kiosszák a földet igénylők nem zsidók között. A 640 hold földre 1566 holdra szóló igény érkezett.
1941-ben hívtak először embereket félegyházáról munkaszolgálatra. Sokaznak ez a behívó a halált jelentette.
1944. március 19-én a németek magyar kiszolgálóik segítségével megszállták az országot. A nacionalisták a németekkel együtt dolgoztak Adolf Eichmann Sonderkommandójának feladatán, azaz megszervezték és végrehajtották a zsidóság összegyűjtését és koncentrációs táborokba szállítását. Endre László (aki ekkor már államtitkár volt) büszkén jelentette, hogy április 8-tól június 7-ig 666382 zsidót küldött Németországba.
1944. április 5-től sárga csillag viselésére kötelezték a zsidóságot. Félegyházán Endre utasítására a polgármester megtiltotta, hogy az izraeliták tejet és zsírt vásárolhassanak.
1944. április 8-ig összeírták a zsidó lakosok névjegyzékét, 16-án zár alá vették a vagyonukat, 26-án elbocsátották a zsidó értelmiségieket állásaikból.
Kiskunfélegyháza, mint a 4. sz. csendőrkerületi zóna központja kiemelt figyelmet kapott a gettósítás alatt, hiszen innen vezényelték a műveletet. A „zsidótlanítást”, ahogy cinikusan nevezték, az ú.n. Spiller-villából irányították.
1944. május 15-én állították fel a gettót Félegyházán, a Bercsényi utcában (ma Mártírok utca). Itt voltak a két nagy hitközség zsinagógái. A gettó egyetlen kapuja a Kossuth utcára nyílt. A zsúfoltság óriási volt, egy szobában olykor több család élt. A belső rendet a Gettóőrség, a külsőt pedig a csendőrök és a magyar katonák látták el. A súlyos betegekről két ápolónő gondoskodott.
1944. június 15-én reggel a német és a magyar katonák felsorakoztatták a gettóba toloncolt embereket és a szörnyű menet megindult a Kossuth utcán a Kossuth Lajos Általános Iskola udvaráig, ahol az embereket kegyetlen módszerekkel és embertelen alapossággal utolsó értékeiktől is megfosztották. Az udvaron újraszámolták a szerencsétleneket, majd a 269 férfi, 341 nő és a 373 gyermek a város keresztény lakóinak sorfala között megindult a vasútállomásra, ahonnan vasúti kocsikban a kecskeméti téglagyárba, a koncentráló központba kerültek.
Vitéz Endre László is megtekintette a kecskeméti gettót. Itt többen annyira összeroppantak, hogy az öngyilkosságba menekültek. A többieket 10 és 12 nap után két csoportban útnak indították Auschwitz felé. A koncentrációs táborba érve 90% uk útja egyenesen a gázkamrába vezetett.
A felszabadulás után 97 túlélő tért vissza a városba.
1946. március 29-én Endre Lászlót a Népbíróság ítéletének megfelelően felakasztották.
1960. május 11-én Argentínában elfogták Endre barátját Adolf Eichmannt és tárgyalás után 1962. június 1-jén kivégezték.
A történet itt véget is érhetne, de sem Európa, sem Magyarország nem tanulta meg a történelmi leckét. Ma, Magyarországon is létezik a nacionalizmus, a rasszizmus, sőt egy ilyen nézeteket valló párt a Parlamentbe is bekerülhet.
Sándor György húsz évvel ezelőtt azt mondta: „Hitler anyja újra terhes!”
Én azt mondom: megszült.
Tancsa János
filozófus - okleveles politológus
a Félegyházi Civil Kontroll társelnöke
a MEASZ Kiskunfélegyházi Szervezetének titkára
